Fejlődési trauma: mire jók a „nem szeretem” időszakok
Gyász, válás, állásvesztés. Vannak időszakok, amikor megrendül a világba vetett hitünk, és megkérdőjeleződik a saját helyünk benne. Kecskeméti Mónika arról ír, miért természetes a düh és a félelem ilyenkor, miért árt az „én kemény vagyok” mentalitás, és mit szoktak mondani azok, akik már túl vannak rajta.
Vannak az életben amolyan „nem szeretem” időszakok. Ezeknek az a tulajdonságuk, hogy mindig a „hurrá” időszakok után jönnek, és sohasem maradnak el. Úgy is hívjuk őket mi a szakmában, hogy fejlődési traumák, és bár valóban nem szeretjük őket, mindig hasznosak, és az önismeretünk bővítését szolgálják.
Néha annyira mélyek tudnak lenni, például gyász, válás vagy a munkahely elvesztése esetén, hogy szinte megrendül a világba, az élet értelmébe vetett hitünk. Megkérdőjeleződik a saját elfoglalt helyünk a világban.
A természetes válaszreakciók
A súlyos stresszeseményekre tipikus negatív válaszreakciókat adunk, melyek teljesen természetesek: ilyen a félelem, a szorongás, a szenvedés, a düh, a fenyegetettség érzése, melyeket testi, fizikai tünetek is követhetnek. Ezeket fontos megélni, kiadni magunkból, lereagálni, azaz ventilálni kell.
Ez egyfajta gyászfolyamat, mely a krízis által bekövetkezett veszteség fokozatos elfogadásának érdekében zajlik. Az érzések, reakciók elfojtása, az „én kemény vagyok, mindent kibírok” mentalitás csak hátráltatja a megnyugvást, a beletörődést, a feldolgozás folyamatát.
Hogyan lehet szeretni a vihart?
A keleti vallások gyakorlói szerint tanuljuk meg szeretni a viharokat az életünkben, mert eső nélkül semelyik növény sem növekszik. Mégis hogyan tehetjük ezt meg, amikor annyira tiltakozunk ellene? Mégis milyen előny származhat abból, ha valami trauma ér minket? Mégis hogyan lehetünk többek, jobbak egy nehézség leküzdése során? Mert bármennyire fáj, bármennyire rossz és bármennyire hihetetlen, de egyszer csak túl vagyunk rajta.
Fontos, hogy ne maradjunk egyedül az átélt trauma után. Az elkeseredettség konzerválása vagy a depresszív hangulat nem vezet sehová, sőt súlyosbítja és hosszabbá teszi a „nem szeretem” időszakot. A magány, az egyedüllét általában akadályozza a hatékony megküzdést, és könnyen önrontó viselkedési formákhoz vezethet, például alkoholhoz vagy droghoz.
Ehelyett az embernek mozgósítania kell saját megküzdési stratégiáit, módszereit, hogy a felmerülő nehézségeket, akadályokat ne csupán elkeseredett pesszimizmussal kezelje. Szemléletváltás szükséges, az átélt negatív események pozitív átfordítása gondolati síkon már fél siker: „Tudom, hogy a nem szeretem időszak után hamarosan jön a hurrá időszak.”
Mit mondanak, akik már túl vannak rajta?
- Vannak, akik úgy nyilatkoznak, hogy az elszenvedett veszteség után még jobban, fokozottabban megbecsülik az életet, szerencsésnek érzik magukat, hogy túlélték.
- Vannak, akik a munka helyett előrébb helyezik a rokoni, baráti viszonyokat, új prioritások szerint próbálnak élni, mérlegelik, mi fontos és mi nem.
- Vannak, akik arról számolnak be, hogy tisztábban látnak, hamarabb észreveszik az apró örömteli eseményeket, pillanatokat a mindennapokban, mint azelőtt.
- Vannak, akik azt mondják, hogy megélve saját határaikat, erejük végességét, sérülékenységüket, a továbbiakban kevésbé lesznek kockázatvállalók.
- Vannak, akik a valláshoz, spiritualizmushoz folyamodnak, vagy megváltozhat a világképük, a perspektívájuk, a jövőbeli terveik.
Sokan azáltal, hogy elfogadják a veszteség, a szenvedés létét, bölcsebbek lesznek, gazdagodnak általa. Egy biztos: a trauma átélése mindenképpen önismeret-fejlesztő hatású, hiszen az egyensúly megtartása érdekében az ember mindig új lehetőségeket, képességeket fejleszt ki és fedez fel önmagában.
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, keress bennünket bizalommal. Nem kell egyedül megtalálnod a válaszokat.
Kapcsolódó cikkek
Ha ebben a témában segítséget keresel, Kecskeméti Mónikához fordulhatsz.