Egészségszorongás: amikor a leletre kell várni
Egy rutinvizsgálaton néhány kérdés elég ahhoz, hogy a fejünkben már meg is szülessen a diagnózis. Kecskeméti Mónika arról ír, mi történt vele a két hét várakozás alatt, és mit kezdett a saját dühével, kétségbeesésével és optimizmusával, miközben pszichológusként pontosan tudta, mi zajlik benne.
Egy egyszerű rutin, de annál kellemetlenebb vizsgálaton kellett részt vennem. Ahogy mindig, most is megkerestem a legjobb magánintézményt, és bátran besétáltam. Szeretek az ilyen dolgokon gyorsan túl lenni, az egészségemmel kapcsolatban nem halogatok semmit. Szétnéztem, és megállapítottam, hogy jó helyen vagyok, pik-pakk túl leszek rajta. Már terveztem a következő lépést, merthogy én mindig egy-két lépéssel a dolgok előtt szeretek járni.
Behívtak, megnéztek, majd jött a fekete leves: Hány éves kedves? Fogyott az utóbbi időben? Volt daganatos megbetegedés a családban? Ugye nem kell főorvosnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ezek a kérdések mit is jelentenek? Úristen, rákos vagyok!
Az első reflex: társas támasz
Kiléptem a klinika ajtaján, és azonnal eszembe jutott egyik kedves tanárom az egyetemről, aki a problémákkal való megküzdésben a legfontosabbként a társas támaszt emlegette. Így hát felhívtam előbb a férjemet, majd pedig boldog-boldogtalant, hogy azonnali támogatásukat bevasaljam rajtuk, így biztosítva a túlélést, de legalább azt, hogy valahogy eljussak az autómig és haza.
Az autómból lázas telefonálgatásba kezdtem. Azonnal kell a következő vizsgálat! Most, ma, vagy legalábbis egy-két napon belül. Nyilván hamar rájöttem, hogy nincs az a pénzmennyiség, amivel ezt én el tudom érni, leghamarabb két hét múlva jutok be szakemberhez.
Másfél óra az úton, és minden, amit erről tanultam
Az úton hazafelé volt másfél órám, így jobb híján elővettem az összes pszichológiai tanulmányomat. Hogyan is kell most nekem viselkedni? Optimistán? Vagy sírhatok, és sajnálhatom magam? Hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik? Mi a legadaptívabb ilyenkor? Mit is tanultam az egészségpszichológia órán az optimizmus és a pesszimizmus, illetve a rák kapcsolatáról?
Úgy gondoltam, bármi is van, nem kerülhetek ellentmondásba önmagammal. Vagyis először is azonosítsam be, mit is érzek. Jogom van dühösnek lenni, jogom van sajnálni magam, és főleg jogom van sírni. Csak akkor tudok mit kezdeni az érzéseimmel, ha egyáltalán tudom, mit érzek.
Düh: Miért pont én? Miért pont most? (Apám is ennyi idősen lett rákos.) Miért pont így?
Kétségbeesés: Mi lesz a gyerekekkel? Mennyi időm van még? Fájni fog vajon? Úristen, de ronda leszek!
Szomorúság: Nem élem meg, hogy mi lesz a gyerekekből. Nem lesznek unokáim. Hirtelen már nem is tiltakoztam annyira az ellen, hogy nagymama legyek (a nagyfiam huszonhat éves), és ez megmosolyogtatott.
Leltár: ki is vagyok én?
Leltárt készítettem, ki is vagyok én? Lehetek-e más, mint aki vagyok? Alapvetően optimista vagyok, amiről azt mondják, félsiker. Ugyanakkor tudom, hogy a túlzásba vitt optimizmus sokkal inkább árt a ráknak, minthogy elűzné. Nem dughatom tehát homokba a fejem.
No, akkor nézzünk szembe a dolgokkal. Ez van. Küzdjünk meg vele. Hozzuk ki belőle a legtöbbet úgy, hogy reálisak maradunk:
- Legyünk tisztában azzal, mi vár ránk, tudjuk, mi a következő lépés.
- Tájékozódjunk, és merjünk segítséget kérni.
- Készüljünk fel, erősítsük meg magunkat fizikailag és lelkileg is.
- Fogadjuk el a társas támaszokat, és beszéljük ki magunkat.
- Vegyük elő a humorunkat, de ne legyünk túlzottan optimisták.
- Pihenjünk sokat, és csináljunk olyan dolgokat, amik igazán jól esnek, míg kerüljük el azt, ami terhes.
Két hét múlva
Két hét múlva minden eredményem alapján kiderült, hogy bár egészséges nem vagyok, de legalább nem vagyok rákos. Megkönnyebbültem, és nyilván nem csak én. A háziorvosom, akinek bemutattam a leleteimet, széles mosollyal üdvözölt. Óriási volt a különbség aközött, amikor kiadta a beutalókat, és a most között.
Rájöttem, hogy milyen komoly feladat is hárul rájuk, háziorvosokra, akik éveken keresztül velünk vannak, majd egyszer csak szembesülnek egy ilyen diagnózissal. Együtt örültünk, és én olyan nagyon hálás voltam neki azért, amilyen ő. Tudtam, bármi is lesz, mindig jó kezekben leszek nála. Doktor úr, köszönöm!
Végül így búcsúztunk egymástól: „No, nyugodjon meg, és kezdje el olvasni a Háború és békét, mert bőven lesz ideje kiolvasni.”
A következő lépést a könyvesbolt irányába tettem meg.
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, keress bennünket bizalommal. Nem kell egyedül megtalálnod a válaszokat.
Kapcsolódó cikkek
- PTSD és felépülés: amit a thai barlangmentés tanított
- Fejlődési trauma: mire jók a „nem szeretem” időszakok
Ha ebben a témában segítséget keresel, Kecskeméti Mónikához fordulhatsz.